Mindennapi · Suli

Izéke (kísérlet, hogy újra írjunk ide is, még ha csak semmiről)

A mai hétvégém kicsit durvára sikerült, és sajnos az egyetemi tanulmányok szempontjából. A grafika házimnak most intettem búcsút, mert nincs kedvem, nincs időm, nincs erőm, és van másik két dolgom, amit csinálhatnék helyette. Ez szomorú. Ez nem is teljesen helyes hozzáállás, de lesz még két házi, és hiszek a csodákban.

(Hiszek abban, hogy össze tudom szedni magam, és képes vagyok varázsolni. Haha.)

Van még egy ZH hétfőn, egy cikk hétfő estére, egy házi beadás kedd estére, és egy-egy labor keddre és szerdára. A grafika háziról való lemondás nem helyes, nem szükséges, főleg úgy nem, hogy a diasornak a ZH-hoz még nem láttam neki, de ettől függetlenül leszarom, mert csak.

(Fordítás magyarról magyarra: ELEGEM VAN ÉS NEM AKAROM MERT UNDORÍTÓ.)

Jelenlegi álláspontok: camp nano miért a fasznak akarom én ezt áprilisra; Avengers és MCU a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, és még csak képregény se kellett hozzá, behozhatatlan lemaradásokkal; esama a legkirályabb író ever, és a Tony-POVjaitól sírok és szökdécselek; nincs időm, de leszarom.

Passzív-agresszió be. Geciflag bebillentve. Byeeeee!

Mindennapi · Saját munkák

…az érzés, amikor ismét nekiállsz bejegyzést írni, és egy totál más wordpress bejegyzés felület fogad

Mondhatni, megfizethetetlen.

Na de mindegy. Jelenleg épp úgy érzem, nem fogok összeroppanni, ez a téves állapot hitethette el velem valószínűleg azt is, hogy jó ötlet jelentkezni camp nanowrimóra, és bedobni egy 10k-s szószámú projektet az áprilisi teendők közé.

Ez amúgy körülbelül napi 333-334 szót jelent, kerekítéstől függően, szóval nem a világ legteljesíthetetlenebb dolga, kivéve, ha épp mással kell foglalkoznod, és labor labort ér. Túlreagálom, nyilván, mint nagyon sok dolgot, és megfelelő időbeosztással ez is menne. A gond… hogy még mindig a Vörös Sárkányt írom. Még mindig. MINDIG. Le akarom már tudni, de előző év ősszel úgy nagyjából semmi kedvem sem volt hozzá, így nyilván a “befejezem 2016-ban” ötletből nem lett semmi. (Az ő betűm még mindig ragad, nekem meg fáj lassan az ujjam, hogy mindig teljes erőből kell leütnöm.)

Szóval, nagyon ajánlom, drága történetem, hogy 10k-ban fejezd be magad. Ideje volna. Nekem meg meg kéne tanulnom lezárni egy történetet.Mondjuk úgy öt fejezeten belül, mert az úgy korrektül nem lesz elhúzva, haha.

Camp-2017-Participant-Twitter-Header

Mindennapi

Helen, te drága

A helyzet tisztázása végett: Helen a laptopom neve.

És az a nagy helyzet, hogy megint elromlott. Ezúttal is a kijelzője, a változatosság kedvéért most kivételesen egy komplett sávban középen, nem pedig egyetlen pixeloszlop, ami rituálisan kivégezte magát. Ami szép és jó. Nem.

Mint kiderült ugyanis, arról elfelejtkeztem, hogy azért volt tavaly is 12ezer a 38ezer helyett, mert a garanciális szerviz csinálta meg – szarul, mert ugye ha úgyis lejár nyáron a garancia, minek belefektetni bármilyen energiát, nem baj, ha elromlik, nem ingyen kell majd javítani. (Tanulság: kereteztesd be a garanciapapírt, és őrizd, mintha az életed múlna rajta. A mai napig nem tudom, az enyém hogy a fenébe tűnhetett el, de hát három év alatt mozognak a dolgok. Mindegy, akkor 12ezer volt. Akkor kifejezetten jó ötletnek tűnt az olcsóbb.) Szóval most fizethetek érte 38ezret, de lesz rá egy év garancia, ma elméletileg elkészül (hacsak nem hazudtak, de nekem ez sürgős), és kezdhetek új laptop után nézni és spórolni.

Előnye a dolognak: úgyis meg kell valahol javítani, és amennyire én tudom, egy kijelzőcsere nem olcsó dolog. Szar állapotban meg a hülye se veszi meg, nekem meg kell érte a pénz, szóval ja, Helen hamarosan (egy éven belül) kiárusításra kerül. Helen 2.0-áért. (Akit máshogy fogok hívni, mert azért mégse lopja a nevét. Hiányozni fogsz Helen.)

Hátránya a dolognak: kurvára erre megy el a megtakarított pénzem egy része. Nem vagyok gazdag, nincsenek százezreim, és hamarosan jönnek emellé majd a befizetések is. Nem vagyok emiatt boldog. *Emese remélte, hogy megúszhatja 30ezerből. Emesének ez nem jött össze.*

Szóval, ez a nagy helyzet. Amit remélek: hogy legalább azon fog működni a visual studio, és befejezhetem a rohadt házimat, mert az otthonról szermányolt laptop és a program olyan szinten nem jönnek ki, hogy se kijavítani, se letörölni nem tudom az utóbbit (bár most hátha működni fog egy medzsik újraindítás után, mert reménykedni szabad).

Mindennapi

Avagy miért kellett tesztelni a jelszavas védelmet a blogon

A helyzet az, hogy az utóbbi időben nem blogoltam, és amikor mégis, akkor olyan fájdalmasan általános dolgokról, amik ugyan problémásak voltak, esetleg olyanokról, amik érdekeltek, arra nem használtam, amire a kezdetekkor: kiírni magamból a sok szart, sértsen akárki vagy akármi.

És miért? Tekintve, hogy a Twitterről egyenes út vezet ide, és bármelyik ismerősöm idekeveredhet, kissé féltem, hogy egy véletlenszerű felindulásból írt hőzöngésből (aminek különösebb alapja nincs az irritáción kívül) nagyobb probléma is adódhat. Mert teszem azt, nem vagyok elégedett azzal, ami történik, de ettől függetlenül nem az én dolgom, hogy egyetértek-e a helyzettel, vagy nem. Egyszerűen szemet kéne hunynom felette, és törődni a saját dolgaimmal, csak nem megy. Felhúznak emberek, akik amúgy nagyon is fontosak nekem, és számítanak, és tisztában vagyok azzal, hogy a hisztim nem teljesen jogos, és kiakadásom főleg amiatt hatalmas, mert próbáltam elnyomni, nem pedig foglalkozni vele, kiírni magamból, és utána egyszerűen csak elfelejteni.

tumblr_n0q5y38hvy1r0y0myo1_500

forrás: siriusdraws.tumblr.com

Szóval igen. Egészséges megküzdési mechanizmus nuku, őszinteség nuku, mert tisztában vagyok azzal, hogy ezeket a témákat nem lehet megtárgyalni és elrendezni. Számomra ez meglepetés, alapvetően a “mindent meg lehet beszélni, csak ki kell nyitnod a szád” egyszerű és nagyszerű elv híve vagyok, erre tessék, van téma, aminél csak értelmetlen köröket futnék, mert senki sem fog megváltozni, pláne nem más kedvéért. És én így ezzel rendben vagyok. Mint a molotov koktél.

Így gyáván kerülöm a konfliktust, igyekszem úgy tenni, mintha nem zavarna, esetleg húzom a szám… és elérkeztünk a témához: leírom blogra. Jelszóval védve. Mert őszintén, senkire sem tartozik, ahogy másokat szidok, hogy utána lenyugodva racionálisan is át tudjam gondolni a dolgot. Senkinek sem kell olvasnia hisztimet, ami néhol jogos, néhol nem.

Senkinek sem kell bányásznia a szemetemben.

Tehát igen, néha elő fog fordulni jelszavas bejegyzés. Megesik, nem hiszem, hogy máskülönben sokáig tudnám most kezelni a helyzetet.

Több haszna is van amúgy: hátha lelkesebben blogolok majd úgy, hogy tényleg mindent leírhatok, még ha néha ezt cenzúráznom is kell. Könnyebb lesz koncentrálnom minden másra úgy, hogy végre olyan blogként használhatom ezt a helyet, ahogy akartam. Érzelmi hulladéklerakóként, haha.  Nem igazán van szükségem helyeslésre vagy kioktatásra, csak egy kis nyugalomra. Köszönöm.

Mindennapi · Suli

Nos, túl vagyok életem legsikertelenebb hónapján. Azt hiszem, örömmel mondhatom, hogy ennél rosszabbat akkor se produkálhatnék, ha akarnék, mert a semminél nincs lejjebb. A 0%-os sikerarányom a legszebb az egészben, a kiborulásaim pedig a csúcspontjai a monoton tanulós szakasznak. Nyilván tanulhattam volna többet, és hisztizhettem volna kevesebbet, de ha nincs erőm, és minden demotivál (főleg a szoftech, köszönöm szépen), akkor egyszerűen ez van – igen, ez egy vallomás volt most.

Ettől függetlenül most épp azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Visszajöttem koliba, szóval ez abból áll, hogy igyekszem mangafejezetet lektorálni, cikkeket lektorálni, írni a sajátjaimat, amikhez nincs kedvem, mert újat akarok kezdeni, de nem tudom, melyiket, és fogalmam sincs.

Amúgy behoztam Teen Wolfot. Életem legjobb döntése volt jelen esetben, mert bár két anime is listás, a Teen Wolf akkor is Teen Wolf, ha a 4. évad a legszörnyűbb dolog, amit valaha megalkothattak a témában, az 5.-ben pedig Theóból Peter 2.0-t csináltak, és sajnos nem a “jó” Peterből, hanem a 4. évadosból. (A 4. évad fáj.) De a lényeg, hogy az új évad ugyan közel se olyan jó, mint az 1. és 2., de a fenébe is, legalább gyönyörűen pocsék 😀 (Túldramatizálva, de tény, hogy a szeretet ereje nekem már sok volt.)

Szóval… ja, hát ennyi. Napok óta húzom ezt a bejegyzést, de nem igazán tudok mit ideírni. Új félév, új… szenvedés. Ilyesmi.

 

Suli

i <3 vik

Az elmúlt néhány napban mindenkitől csak biztatást hallottam arról, hogy ne adjam fel a vizsgát, menni fog, nem állhatok így hozzá, és így tovább.

Biztos voltam benne, hogy nem fog menni, de azért a tételkihúzásnál elkezdtem reménykedni, mert jéé, általános tétel. Ugyan végigkérdezik (mindig) az összes többit is, de talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Bizonyítás se kell, mint megtudtam, és ezzel lerövidült nagyon sok minden.

Ettől még nem sikerült, ráadásul tíz percen belül buktattak. Mégpedig a következő miatt: nem tudtam pontosan két alapfogalmat, láthatólag fogalmam sem volt róla, hogyan működik, ég veled. Én ezt értem, végig az esélytelenek nyugalmával ültem ott bent (jó sokáig mellesleg, de ezt hagyjuk), nem is számítottam másra, esetleg egy véletlen csodára, de ilyen ugye itt nagyon ritka. Első alkalmam volt, tudok menni még egyszer, arra megtanulom, a megfelelő részekre koncentrálok, és menni fog.

Ami viszont felbasz: amit a vizsgáztatóm csinált, és amit az előttem nála vizsgázó csaj művelt.

Alapfelállás ugye: VIK-en vagyunk. BME-n vagyunk. Kevés a lány, és nekik van egy általánosan egész sikeresen működő módszer, amit én mindig is képtelen voltam alkalmazni: a sírás. Kettes felett sosem gondoltam volna, hogy megéri sírni, kettes alatt meg… nos, majd megpróbálom legközelebb? De legalább tartottam magam addig, hogy megtekintés után bőgtem el magam, amikor tényleg szomorú voltam, mert így… túl kínos. Nem leszek gyenge. Ilyesmi. Nem vetem meg azokat, akik mindenáron megszerzik maguknak a jegyet, ha jobban érzik magukat, sírjanak csak, hogy megsajnálják őket. Nem könnyű ez a hely, ha ennyivel hamarabb elmennek innen, hát hajrá!

De irritál, amikor olyankor csinálja, amikor azt a tételt húzza, amit én jobban tudtam volna, mint a sajátomat.

A helyzet a következő akkor (végre elértünk ide is): a srác közölte a csajjal némi hebegés-habogás után, hogy megbukott, mert nyilván nem tudja az anyagot. A csaj elkezdett bőgni. Ott, a teremben, miközben mások a tételt dolgozták ki vagy vártak. Hogy ő márpedig ezt tudja, hogy ő nem bukhat meg, csak stressz és nem jut eszébe és izgul és. Vizsgáztató ajánlata erre: ha túl szigorúnak ítélte meg az ő vizsgáztatását, áthívja a tanárt, és majd ő levizsgáztatja. Ez a rosszabbik  megoldás, a csaj bőgve habogott tovább, és erre kapott vagy fél órát, hogy újra nekiállhasson kidolgozni a tételét.

A tételt, amiben letisztáztak pár pontot vizsgáztatás közben.

Ezek után buktam én ugyanennél a srácnál rekordgyorsasággal. (Utólag hallottam szobatársamtól, aki beszélt vele este, hogy lesz ő a következő alkalommal is, csak engem nem akar vizsgáztatni, ne neki kelljen megbuktatnia mégegyszer. Nyilván az, hogy megtanuljam normálisan az anyagot, és átmenjek, képtelenség, ki tudja, mi okból, és különben is, hulljon a férgese, mit keres ez még itt.)

Amikor kint megálltam beszélgetni egyik ismerősömmel, elment mellettem a vizsgáztató is. Meg kellett volna kérdeznem, ha leállok sírni, vajon én is újra kidolgozhatom a tételemet?

A helyzet ezen oldala egészen estig felhúzott. Este megtudtam, hogy a sírós csajt nem a srác vizsgáztatta, hanem a tanár.

A srác tényleg áthívta a szomszéd teremből a tanárt, hogy vizsgáztassa le.

A csaj megbukott.

Aludnom kellett rá egyet, hogy leülepedjen a dolog, és így most már a vizsgáztatón is felhúzzam magam, mert ezzel a végtelenül kedves és megértő hangnemmel még ilyen sunyin geci húzást  nem láttam. Türelmes volt, és ráuszította a tanárt (enyhe túlzással, de állítólag abba kérdez bele direkt többször, amit láthatólag nem ért az ember. Nem tudom, ez mennyire városi legenda).

Szóval őszintén? Ahogy én, kívülálló látom: a csaj sírt, a srác hagyta, hogy kisírja, aztán megcsinálta ezt, hogy “nézd, ez van, amikor ezt csinálod, sosem mész át, és ahelyett, hogy nyíltan megbuktatnálak, kapsz egy esélyt, ami nem esély”. Nem tudok együtt érezni a csajjal, mert alig tanulva buktam meg, de azért ez egy undorító húzás volt vele szemben. Ha valami torz tanító leckének szánták, fogalmam sincs, bejött-e, de így kívülállóként csak nézem, és nem hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek. Biztos jó érzés volt ezt csinálni. Valószínű.

Örülök, hogy nem akar vizsgáztatni engem a következő alkalommal.