Félévzáró

Nos, elérkeztünk arra a pontra, hooooogy… mindennel végeztem.

Juhúúú! Ebbe a mindenbe természetesen csak azok tartoznak bele, amik a záróvizsgához eljutásig szükségesek, maga a záróvizsga nem. Fúj. Az még hátravan, és el kéne rá kezdeni tanulni (lassan, komótosan). Még jó, hogy ezt a hetemet sziesztára és feltöltődésre akartam szánni, de kezdek rájönni arra, hogy ettől még nem áll le az élet, és a január 2. vészesen közeleg.

De.

Megírtam a szakdolgozatomat.

Feltöltöttem.

Be is van köttetve.

A konzulens ugyan ma (határidő után) küldött némi hibát, hogy ezt ugyan javíthatnám, ha gondolom. Elgondolkoztam rajta… de végül nem. Nem köttetem újra, nem nyomtatom újra, és kész vagyok.

(Kicsit jobban ragaszkodom azt hiszem, ehhez a “kész vagyok” dologhoz, mint az egészséges lenne.)

Mindenesetre most, hogy egyetlen stresszes rész van hátra a félévemből (és utána jöhet az MSc a kurva életbe), boldogság van, pörgök, regényt írok, Photoshoppal szórakozok, lehet, a héten kicsit kipróbálom a Blendert is, és úgy összességében épp visszabillenek abba az egyensúlyba, amiből egy éve kilengek. Ez egy szép metafora. Vagy valami olyasmi.

Ó, és rajzolni is fogok. Mert csak.

(Közben így fél másodperccel a közzététel után rájöttem, hogy én bővebben is szeretnék majd a féléves kalandjaimról írni. Főleg a grafikáról és a szakdogáról. Most, hogy megvannak, tisztában láthatok mindent, haha. Megérnek egy-egy bejegyzést.)

 

Reklámok

Jobb (?)

Van az a rész minden (? legtöbb?) sorozatban, amikor valaki megkérdezi az egyik karaktert, hogy hogy van, és erre a válasz az, hogy jobb. És ilyenkor felhördül a Tumblr, szarrá elemzik azt az öt másodpercet.

Ez nem egy ilyen jelenet.

Haha.

A múltkori szerdám nagyjából sikerrel zárult, és azóta elkészült a szakdogám, most már csak egy konzulensi visszajelzésre várok, hogy mit kell még rajta javítanom. Szép dolog, szép hosszú címmel, rosszul vagyok a gondolattól, hogy még illene átolvasnom majd párszor, mert csak. A felét katyvasznak érzem, és van ebben valami ironikus, hogy BSc-s pályafutásomat a WordPress hálózati forgalmi mintájának túlságosan is részletes elemzésével zárom. És programozok. Nem úszom meg ebben a félévben.

Szóval ezek a szép és jó dolgok. Ami miatt nem csodás az élet: grafika.

Most kezdek neki egy házinak, mert igen, sajnálatos módon le kéne adni majd még egyet, ugyanis jelenleg ponthatáron táncolok, és gecire félek a plágiumkeresőtől. Ez ilyen alap para. Akkor is, ha nem másoltam sehonnan, mindig ott van az a “statisztikailag igenis van rá esély, hogy kidobja”. Szóval ja, harmadik házi, mellé grafika ZH jövő héten, szóval hurrá! Ismét kombózunk. És még a szakdolgozatot is javítani kell mellé, és elvinni, és beköttetni, és leadni, és.

Legalább már csak a grafikán kell átkaparnom magam foggal körömmel alvás nélkül.

Szembesülni azzal, hogy az ismeretségi körömben én vagyok az egyetlen gyökér, aki képtelen volt összehozni egy nyomorék sugárkövetőre emlékeztető dolgot, nem épp a legkönnyebb dolog, de mindenképp jellemépítő.

Nem azt mondom, hogy képes vagyok megváltozni, de ez a sokadik motiváló pofon, és az utóbbi időben eleget kaptam ahhoz, hogy rájöjjek, valamennyit csak sikerült. Remélem, ez volt az utolsó, és remélem, nem vagyok még túl fáradt ahhoz, hogy csak visszafeküdjek az ágyba holnap reggel, ahelyett, hogy bemennék órára, hátha ad tippeket a 3. házihoz, amiből még talán meglehet a tárgyam.

Röviden és tömören: a Grafika elérte azt nálam, amihez a szoftechnek majdnem egy év kellett. Lehet, ehhez hozzájárul az is, hogy körülbelül ez az egyik a kevés dolog közül, ami elválaszt a záróvizsgától, és úgy tűnik, ez épp egy rohadtul megmászhatatlan akadály. Nem épp örömteli az ilyesmi.

Szóval, a helyzet úgy állt, hogy ez a házi tényleg ilyen elengedésre méltó dolog lesz, egy pontra volt szükségem, reméltem, hogy egy működő sugárkövető, egy henger és némi maradék kód, amiből látszik, hogy szenvedtem vele, elég lesz. Elég sokáig tartott, a hétvégémet rászántam, a szakdolgozattal kurvára nem haladtam, és van két hetem befejezni, mindezt emiatt a szar miatt.

Erre az előadó kirak utolsó előtti nap egy mintakódot, amit lehet használni, és minden benne van, amivel a hétvégén szenvedtem, épp csak nem igazán működik az enyémmel összevágva. Magyarán búcsút mondhatok a reménynek, hogy ér annyit a kódom, hogy 1 pontot kapjak, és már csak a ZH-ra kelljen készülnöm, a többi időben pedig foglalkozhatok azzal, ami halaszthatatlan határidős mondjuk. A szakdogával, teszem azt. Az én kis elméletem az, hogy ez még mindig a hiszti a kreditcsökkentés miatt, de hajlandó vagyok lemondani róla, ha megvan a tárgy.

És erre szembesülök azzal még emellé, hogy nem csak egyetlen rohadt mintakóddal aláásta az eddigi “munkámat” (igen, tudom, azt a szarkupacot nem illik így nevezni), de még ráadásként csak én vagyok olyan gyökér, hogy képtelen vagyok összehozni egy házinak látszó valamit.

Tettem, amit ilyenkor egy ilyen nap után (ZH, négyórás labor, és a házi leadás határideje) lehet: kibőgtem magam a fürdőben, aztán eldöntöttem, hogy még egyszer velem ilyet egy tárgy és ez az egyetem nem fog tenni. (Fog ez tartani legkésőbb a mesterképzés első félévéig, mert mondtam már? Én hülye jelentkeztem. Persze, simán lehet, hogy megbasznak grafikán és mehetek egy félévet ismét, de hát ki tudja, optimista vagyok. Próbálok nem arra gondolni, hogy itt akarom hagyni már túl régóta ezt a kibaszott helyet.)

Tehát, a teendőim: összeszedni magam. Megint. Mindig. Decemberig túl sok a dolgom, ellenben sok az időm is, mindössze semmi mással nem szabad foglalkoznom. Ez az utóbbi időben kurvára jól megy, szóval reménykedek, hogy még valami (újabb) hisztiroham előtt sikerül kitartanom a végéig. Még ha nem is hiszek ebben igazán, mert őszintén? Ez a félév nem sok alapot adott ehhez.

Ég veled, Imagine

A mai napon letöröltem a maradék történetemet is Imagine-ről. Egyedül a Limóval közös A druida és az alakváltó maradt fent, és az is hamarosan lekerül közös megegyezés alapján, így a profilom a valaha írt kevés kritikámon, a kedvenceken és a bemutatkozó szövegen kívül üres lesz.

Kicsit most sírhatnékom van.

Kicsit nagyon.

Talán túlreagálom, túldramatizálom, túl… akármi. De még ha nem is vagyok közösségi lény, ha csak írni jártam fel oda, beszélgetni soha, nem vettem részt a közösségében, nem csináltam semmit a magam kis burkán túl, az Imagine számomra fontos volt. És ez egy nagyon nehéz döntés volt. Attól függetlenül, hogy rég haldoklott. Vagy halott volt. Nem igazán meglepetés, hogy nem történt vele végül semmi. Kicsit reménykedtem, hogy az a pár lelkes ember átveszi, talán feltámad hamvaiból, és még ha nem is lesz soha ugyanaz, azért lesz valami.

Január 17-én felengedték azt a Vörös Sárkány fejezetet, ami után úgy döntöttem, egy ideig ide nem töltök fel.

Ez a fejezet volt az utolsók között azt hiszem, amit felengedtek, legalábbis hűségesen ott csücsült a legfrissebb sztorik első helyén, mintha csak tegnap került volna fel. Olyan volt, mint egy középső ujj. Még csak el se sikerült tüntetnie pár utánam következőnek. Nem, ennek ott kellett maradnia…

Kezdek zavaros lenni. Kezdjük a mesét a legelején. Mégis. Kezdjük azzal, hogy 2007. november 23-án regisztráltam erre az oldalra. Kezdjük azzal, hogy akkor mellette épp csak próbálgattam az írást, épp csak nekikezdtem egy tényleges Harry Potter fanfictionnek, amit talán-talán befejezek egyszer az életben. Kezdjük azzal, hogy ez az oldal itt volt, frissen megnyitva, kéken, világosan, és volt egy olyan kategóriája, hogy fanfiction. Kezdjük azzal, hogy megírtam azt az Alex Rider fanfictiont, ami az első olyan történetem volt, amit befejeztem. Kezdjük azzal, hogy megírtam életem első önálló szörnyen rossz “regényét”, ami összedobált fejezetekből állt, klisékből, furcsa agyfasz random dolgokból, és mégis olvasták. Kezdjük azzal, hogy hirtelen úgy éreztem, érdemes kipróbálni új dolgokat, saját dolgokat, nem csak fanfictiont.

Jó volt. Az Imagine… sok mindent adott. Visszajelzést, pozitívat, építő jellegűt, főleg egy olyan oldalt, ahol anélkül tudtam publikálni a saját történeteimet, hogy azok elvesztek volna a tömegben. Enélkül nem hiszem, hogy olyan lelkesen kezdtem volna neki saját regénynek, vagy egyáltalán írnék ma is, bár ki tudja? Lehet, a Merengő pozitív csalódást okozott volna ilyen téren…

Mindenesetre baromi hálás vagyok azért, hogy ez az oldal egyáltalán létezett egy jó darabig.

Öt nap múlva lesz tíz éve, hogy regisztráltam, és talán megvárhattam volna a dátumot, nagyon szép lett volna, hirdethettem volna, lehúztam tíz évet az Imagine-en, holott rég felé se néztem, mert egy haldokló oldalt látni egyszerre gusztustalan és fájdalmas, főleg, ha egy időben ennyire fontos volt. Mintha egy vonatszerencsétlenséget néznél, ami már rég megtörtént, és ez csak a takarítás. Pedig én nem is voltam aktív tag. Én csak… lézengtem.

Igazából az a tíz év nem tíz, le lehetne kerekíteni a felére, ha az egyetemi évek eleji passzivitásomat vesszük, vagy akár csak az elmúlt pár évet. De… tíz év akkor is tíz év, ha csak öt nap hiányzik. Nem érdekel.

Még mindig szeretek írni. Nem feltétlenül ugyanúgy, mint akkor, és nem feltétlenül leszek jobb író, aki sokat fejlődött… de szeretek írni, és az Imagine adott erre lehetőséget, és ezért örökké a kedvenc oldalam lesz teljesen elfogultan, még akkor is, ha ennyire fájdalmas volt a vége.

Szóval, letöröltem a maradék történetet is. Ez a mese vége. A legtöbb irományomhoz csak az egóm miatt ragaszkodtam (top tízes listában voltam, én, valahogy), de mi értelme, ha senki sem jár fel, nincs már olvasó, és olyan az egész, mint egy kibaszott temető?  Tehát bőven itt volt az ideje, talán már el is múlt, de azt hiszem, ez egy tiszta lap meg egy nagyon félresikerült, túlságosan megkésett búcsú.

Mert a fenébe is, ez az egész rég nem aktuális, csak én ragaszkodok hozzá, mint egy pocsék pillanatragasztó. De bőven ideje elengedni.

Így hát… pá, Imagine. Jó voltál. Köszi mindent. Olyasmi.

Ez egy nagyon rövid bejegyzés…

Nincs mit szépíteni a helyzeten: úgy tűnik, további két évig fogom szopatni magam MSc képzéssel, mert nem tudom, mikor kell feladni.

Ez egy optimista becslés: tartalmazza azt, hogy sikerül befejeznem a szakdolgozatomat, elfogadják jövő héten a szakmai gyakorlat beszámolómat, sikerül átmennem grafikából, ami fájni fog ígyis-úgyis (még mindig nem kezdtem el az első házit, és már csak egy hét van a határidőig, és annyira nem lesz ez így jó….), ó, és nem bukok meg záróvizsgán.

Az élet csupa optimista becslés és siker, nem igaz.

Motivációként szolgáljon az a 35 000 forintba kerülő kurzus, amire pénteken utolsó pillanatban csak leadtam a jelentkezésemet. Ismét csak feltételezem, hogy nem fogják valami butuska hibával visszadobni. Ismét csak az optimizmus, miközben szívem szerint szeretnék befeküdni az ágyba, és legalább egy hétig fel se kelni, csak sajnáltatni magam, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen.

(Mint most. Ha ez nem tömény önsajnálat, akkor nem tudom, mi.)

 

 

Teen Wolfra várva

Elméletileg mára (mostanra, hamarosanra) ígérték az évadzáró feliratát a Teen Wolfhoz, ami technikailag egyben sorozatzáró is, és basszus… el se hiszem, hogy tényleg várom.

Mármint, nem akartam megnézni a 6B-t. Nagyon nem. Olyan szinten akartam távol tartani magam tőle, mintha nem is létezne, aztán mégiscsak elkezdtem, és hát… nem volt rossz.

Leszámítva, hogy de, de az részletkérdés.

Számomra a mélypontot amúgy is a 4. évad jelképezi, de abban is ott volt Malia, valamint a 6A, mert egy tökéletes témát találtak átdolgozásra, és szerény véleményem szerint, ami úgyse érdekli a világot, szerintem elbaszták. Mármint tündérek és vad hajsza és minden rohadt tündéres mitológia, amiben semmi disney sincs alapesetben, de erre nem is lett belőle semmi? Na mindegy. Ja, meg a 6B tökéletesen szar eleje, mert tényleg? Ez egy fanfiction. Ez több fanfiction, de legalább nem annyira, mint a 4. évad, viszont Liam annyira hülye, hogy az nem vicces, az tényleg bántott, így ez az évad se indult túl jó eséllyel, de… de sikerült neki. Nem teljesen. Csak egy icipicit. De sikerült.

Egyszer leírom részletesen, mit szeretek annyira ebben (első három évad) a sorozatban, és miért olyan csodálatos, hogy gyökér mindenki. Tényleg. De várakozásomnak immár vége, ugyanis felirat fent, és jöhet a rész, twitteren dokumentálva, hogy mi bánt ezzel, és miért nevetséges az egész.

Ez egy ilyen kritizálós rajongás. Túlságosan kritizálós. Tudom én, hogy a “messze nem tökéletes” le se írja néha a minőséget – de leszarom.