Vörös Sárkány befejezve

A hétvégén befejeztem egy nagyon rég elkezdett fantasy regényemet. Nagyon rég alatt értem a 2010-es évet. A nyolc éves időszakba persze belekerült a többéves leállás/kihagyás, amikor semmit sem tettem ehhez a történethez, de hé, végre valahára vége! Mondjuk, cserébe meg is látszik rajta, mikor kezdtem…

Na de, haladjunk sorjában.

2010-ben nekiálltam ennek a fantasy regénynek, különösebb vázlat vagy terv nélkül, mindössze azzal a céllal, hogy én írok most egy olyan történetet, amiben a főszereplő hercegnő, a nemesek neve és haja túl hosszú ahhoz, hogy kényelmes legyen, és romantikus lesz. Utóbbit bántam meg a legjobban, de egyefene, megoldottam végül úgy, hogy nem ment a sztori rovására, bele lehet magyarázni, és a valóság az, hogy igazából semmi sem történt. Haha.

Az a korszakom volt, amikor rohadt sokat írtam, mondjuk időm is volt rá bőven. De cserébe szörnyű lett. Nos, talán nem elviselhetetlen, de nekem például elég volt visszaolvasnom egyszer, hogy összeszedjem, ami mindenképp szükséges a folytatáshoz, és nem akarok többet hozzányúlni. Nyilván lehetne belőle alapos renoválás után épkézláb történet, kidolgozott háttérvilággal. Nyilván nem lesz.

Aztán egyetem kezdetén eléggé megálltam mindennel, ezzel pláne. Van, amit azóta sem folytattam, és nem is fogok valószínűleg, ezt valamiért mégis előszedtem. Eltökélt voltam, hogy márpedig én ezt újraírom, kijavítom és befejezem, amiből nem lett semmi, de akkor már gondoltam, legalább egy meglegyen a háromból, és megírom a végét. Végül a Camp Nanowrimo keretében elkezdtem. És csak három és fél campet szántam rá, tényleg, hogy haladjak, mert valahogy az nehezebben ment, mint hittem. És láss csodát, valahogy sikerült, 15. fejezettől eljutottam a sokadikig.

És a múlt hét végén befejeztem. Valahogy kínkeservesen megírtam az utolsó fejezetet is. És feltöltöttem. És vége.

És rohadtul büszke vagyok rá, mert a hibái ellenére egy kész történet. Lehet, hogy a cselekmény menet közben alakult, de kipróbálhattam jópár karaktertípust, rájöhettem, hogy a romantikus szál nem nekem való, és inkább írok a karakterek pusztán kimondatlan kapcsolatáról címkék nélkül, minthogy megpróbáljak bármit beskatulyázni. Valahogy a cselekmény is kiegészült, és a random időhúzások ellenére (lásd: végtelen erdőben utazós fejezet, mert csak) nagyjából kerek egész lett sok hiányossággal, de kevesebb lyukkal, mint gondoltam volna. Menet közben rájöttem még, hogy a főszereplőm a felénél amúgy elbukott, és erkölcsi csődtömeg meg álszent, a másik meg manipulatív, de hát a hisztijükkel pont nem lesznek tökéletesek és én így szeretem őket. Ismét megtapasztalhattam, hogy elkezdeni nagyon egyszerű valami, menet közben lesz egyre nehezebb, és lezárni, legyen az akármilyen, a legrosszabb.

Nem ez a történet fogja megváltani a világot, de még a netnek egy kis zugát se. Ettől függetlenül legalább annyit jelent nekem, mint az Aisha, ami szintén szörnyű, de olyan mértékben vannak benne a klisék, hogy kezdem úgy érezni, az inkább paródia, mint bármi más. Ahalye és a többiek egy befejezett regény lett. Sok szóval. 40 fejezettel. Rengeteg időhúzás után.

Megérdemlek egy vállveregetést szerintem.

(BEFEJEZTEM, BASSZAMEG, JUHÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!!!!)

Reklámok

Juhúúú

Camp-2017-Winner-Profile-Photo

Így bazinagyban, mert miért ne? Egész ügyin sikerült belehúznom. És indokolatlanul vagyok kissé büszke, mert nem egy sztorit számoltam bele, hanem technikailag hármat, és csak tízezer szót vállaltam, bár azt legalább ötezerrel túlteljesítettem, és még ma is fogok írni. Lehet. Veronica Marsot sajna most kezdtem, szóval lehet, nem lesz hozzá erőm…

De a lényeg:

  • Vörös Sárkány: 34. fejezet kész, 35 elkezdve, és látszik a vége. Vagy legalábbis tisztábban látszik a vége, mint eddig bármikor.
  • A Hugrabug Forradalom: egy komplett fejezet, ezzel befejezve a tanév, és egy fél vakációs.
  • Zsani feladatai közül pedig eljutottam a 21. napig.

Ez így egészen szép dolog, pláne, hogy tavasszal még a 10k se ment. Hurrá. Már csak augusztusban kéne tartani ezt a teljesítményt. XD


 

Ui.: És erre a bejegyzésre ezt kaptam:

Névtelen-1

Aaaw.

…az érzés, amikor ismét nekiállsz bejegyzést írni, és egy totál más wordpress bejegyzés felület fogad

Mondhatni, megfizethetetlen.

Na de mindegy. Jelenleg épp úgy érzem, nem fogok összeroppanni, ez a téves állapot hitethette el velem valószínűleg azt is, hogy jó ötlet jelentkezni camp nanowrimóra, és bedobni egy 10k-s szószámú projektet az áprilisi teendők közé.

Ez amúgy körülbelül napi 333-334 szót jelent, kerekítéstől függően, szóval nem a világ legteljesíthetetlenebb dolga, kivéve, ha épp mással kell foglalkoznod, és labor labort ér. Túlreagálom, nyilván, mint nagyon sok dolgot, és megfelelő időbeosztással ez is menne. A gond… hogy még mindig a Vörös Sárkányt írom. Még mindig. MINDIG. Le akarom már tudni, de előző év ősszel úgy nagyjából semmi kedvem sem volt hozzá, így nyilván a “befejezem 2016-ban” ötletből nem lett semmi. (Az ő betűm még mindig ragad, nekem meg fáj lassan az ujjam, hogy mindig teljes erőből kell leütnöm.)

Szóval, nagyon ajánlom, drága történetem, hogy 10k-ban fejezd be magad. Ideje volna. Nekem meg meg kéne tanulnom lezárni egy történetet.Mondjuk úgy öt fejezeten belül, mert az úgy korrektül nem lesz elhúzva, haha.

Camp-2017-Participant-Twitter-Header

Problémás apróságok

Kicsit most gondban vagyok, mert általánosságban elmondhatom, hogy elég egyértelmű a véleményem a témában, és nem örülök, hogy szembesülnöm kellett azzal, talán mégsem békültem ki a világ leszarom hozzáállásával. Nos, nem feltétlenül.

Beszélek most az online publikálásról bármilyen nagyobb oldalon.

Az én álláspontom az, hogy nem könyörgök kritikáért. Főként büszkeségből, igen, meg mert úgy érzem, nekem nem olyan a gerincem, amivel kuncsorogni tudok. (Volt olyan szakaszom azt hiszem, amikor kiírtam, hogy légyszi. Ez van.) Ha kapok, kapok, ha nem, nem, így jártam, ez is egyfajta visszajelzés. Egyrészt nem vagyok az az író, aki a közkedvelt témákra ugrik rá, nem írok romantikus sztorit népszerű párosokkal, saját szereplővel szeretek dolgozni, nem is akarok ezen változtatni, írom, amit akarok, és ráadásként rendszertelenül frissítek, néha ingadozó minőségben, néha még ritkábban, mint ahogy azt kéne tennem (de ezt engedi meg az egyetem és a múzsa, és ragaszkodom ahhoz, hogy előbb-utóbb be fogom fejezni őket). Másrészt van olyan, aki elolvassa és kapok tőle véleményt, szóval attól még, hogy nem szerepel az oldalon, nem fogok összetörni.

A másik, hogy egyenesen zsarolásnak érzem néha a könyörgést. Van, ahol az is. Nos, én magamnak írok, önző egy dög vagyok, és nem fogok pattogni, hogy ha “nem írnak, én se töltöm fel”. Feltöltöm. Csakazértis. Legyenek boldogok/boldogtalanok, amiért még mindig nem adtam fel. A megtekintésekben úgyis látszik, hogy megnyitották – nos, nagyjából, persze fogalmam sincs, a különböző oldalakon milyen algoritmus szerint működik ez, és úgy általánosságban abban se vagyok biztos, nem csak megnyitotta, aztán már be is zárta, de azért valamennyi tükröződik belőle.

És elérkeztünk a problémámhoz: mert mi van akkor, ha nem olvassák?

Nyilván nem két év kihagyás után kellett volna feltolnom vidáman egy fejezetet, hogy nézzétek, írtam, egy rohadt régi, kétes minőségű munkám befejezésén ügyködök botor módon, ahelyett, hogy valami izgi és friss újat kezdtem volna, vigyétek nesze. Tudom, mennyire meg tud csappanni a lelkesedés, ha nem rögtön, hanem kis (nagy) várakozás után jön az újabb rész, én is tapasztaltam már számtalanszor magamon, amikor inkább hagytam egy fanficet elsüllyedni a feledésben, mert nem volt kedvem visszanézni, mi történt a régi részekben csak azért, hogy értsem az újat. Szóval tisztában vagyok ezzel a hátulütővel.

De ettől még nem esik jól.

A legjobb? Nem kell, hogy jólessen.

Igen, ezzel most kicsit válságban vagyok. Elvégre magamnak csinálom, ezt hirdettem végig, mégis, én eddig visszajelzésként az olvasók számára támaszkodtam jobb híján (nem igazán tudok másra), így ez körülbelül egy pofáncsapásként ért. Túlteszem rajta magam, nyilván, mert ezen a téren pont nem fogok már változni, írom, ami jólesik, és örülök, ha valaki megnézi, amúgy meg jó ez nekem, elleszünk mi így is, csak…

Igen. Ha már feltöltöttem, legalább… legyen valami? Nos, igen. Legyen.

Ez nem jelenti azt, hogy hirtelen mindenhova kiírom, légyszi, olvasd el, sokadik történet. Dehogy. Ez az égvilágon semmit sem fog jelenteni pár nap múlva, addig meg kiírtam ide, mintegy terápiaként. Leírva a probléma általában hamarabb megoldódik. Nekem most ez egy probléma, remélem, nem fog ennyire zavarni. Igazából a megoldás az lenne, ha feldobnám, aztán sose néznék rá, max hetente egyszer, mi újság, és feleennyit se irritálna a dolog. Tessék, már megvan a megoldás! Csak remélhetem, hogy sikerül elsajátítanom…

Írói nem-igazán-válság

Hát, lássunk neki.

Ezúttal sztori helyzetjelentés lesz.

Úgy gondoltam, ekkora már sikerül majd összedobnom egy részt A Hugrabug Forradalomhoz, és csak a tumblr oldalon lesz egy kis bejegyzés a frissről, de sajnos úgy áll a helyzet, hogy jelenleg messze tartózkodunk az ideális helyzettől. (Emese nem tud normálisan gépelni, és mindent tízmilliószor pötyög be, legalább háromszor lassabban a megszokott sebességnél. Mondanám, hogy szokni kell az új monitort, de az fura lenne. Mindenesetre egy élmény ez a sok üres hely, mintha a semmibe írnék, egy hatalmas üres papír kellős közepére, legalább ötször akkora margóval, mint amennyi szükséges.) (Kell egy billentyűzet. Minél hamarabb.)

Szóval, fanficek terén kicsit áll a helyzet. Nincs válság, de Abby új fejezetébe háromszor kezdtem bele, és így most se tetszik, de legalább eszembe jutott, hogy ezt az egész történetet gyakorlás miatt kezdtem el, hogy kipróbáljak egy másfajta írói stílust, ezért nem szabad görcsölnöm miatta, és csak írnom kell, ami eszembe jut. Ez lenne a normális. Nos, ezt gondolni általában könnyebb, mint megvalósítani. Majd meglátjuk, mi lesz.

Egyelőre visszaálltam picit a Vörös Sárkányra. Úgyis idén akarom befejezni, és most úgy tűnik, képes vagyok ma egy egész szép formában beosztani az időmet, szóval szurkolok magamnak, hogy legalább egy fejezet kész lesz abból. És akkor október végén elkezdhetem átnézni. Ahhoz aztán abszolút nincs kedvem, de amilyen tempóban készült egy része, muszáj lesz.

Szóval egyelőre ennyi. Nehezen megy a multitasking, és bár kiborít, amikor más mentegetőzik a ritka frisseire, azt hiszem, ideje lenne nekem is egy önvizsgálatra, ha már egyszer nem tudom tartani a tempót. Nyáron kicsit más a helyzet, de most? Most kezdem végre komolyan venni a progozást és a Javát, miután elbasztam egy kisZH-t. Még nem késő, és egész jól megy, ha koncentrálok és foglalkozok vele. Persze, jelenleg az egyetem a fő prioritás, de nem akarom teljesen elhanyagolni az írást. Így viszont marad az az alternatíva, hogy amikor van időm, akkor azt írom, amelyikhez tényleg a legtöbb kedvem van. Újat persze nem kezdek, mert nem vagyok (még) teljesen öngyilkos idióta.

Úgyhogy, Lye és Areel fináléja kezdetét veszi. Lehet, amikor meg időm van, akkor meg az utazásukat szépen lassan felrakosgatom valahova, vagy legalább átfutom. Aztán pár nap múlva lehet, már Riához lesz kedvem. És így szépen kiegyensúlyozva egyikkel se haladok igazán, de legalább vánszorogni vánszorgok 🙂

Hogyan kaparjunk kínkeservesen össze egy fejezetet? Körülbelül így: ülj le, kezd el előző hónap elején, néha nyisd meg újra, aztán az utolsó pár nap alatt kínlódva, de írd meg a maradékot, ami legalább annyi, mint amennyit egy hónap alatt összehoztál.

Nos, velem ez is, meg más is történt. Először is, technikailag erre a fejezetre nem lett volna szüksége a fanfictionömnek. Nem lett volna szüksége senkinek. Nekem kellett, hát elkezdtem megírni, mert milyen jó ötletnek tűnt akkor – mondjuk még most is annak tartom, de így, hogy néhány helyen kicsit izzadság-szagú, át kell értékelnem a kapcsolatunkat. Haha. Szóval nem hiányzott, de elkezdtem, csak legyen 3000 szó, és boldog leszek felkiáltással. 3000 szónál kiderült, hogy felesleges volt aggódnom, lesz ez több is.

5000 szónál kurvára nem akart befejeződni a fejezet, és ez eléggé kezdett frusztrálni. Úgy értem, komolyan? Azt hittem, nem tudok összekaparni egy minimál szószámot, erre még mindig tartott… aztán még mindig… volt pár pont, ahol szépen kiakadtam, hogy mi a szarnak csinálom ezt. Végül olyan 8500 szónál végre sikerült gyatrán, de lezárni. Mivel HP ficről van szó, egy része a 7. kötetbeli King’s Cross fejezet furcsa paródiája lett, amiért nem vállalok fejezetet. Igazából az egész egy fura paródia. És nem tudok csatajelenetet írni E/3-ban. (De optimista vagyok, még nem tudok.)

Szóval… a lényeg, hogy ezt a szenvedős-nyögvenyelős akármit ki kellett írnom magamból levezetésként, miután valahogy sikerült lezárnom ezt az egész vackot. Most valószínűleg írok valami abszolút mást, mert arra van szükségem, és mert kell egy kis idő, amíg újra racionalizálom magamban, hogy 1) magamnak írom, és ebből kifolyólag a saját szórakoztatásomra, 2) ezért felesleges is rágörcsölnöm és 3) lazán írva sokkal tovább jutok.

Ilyenkor kívánom általában azt, hogy simán elsajátíthassam azt a felfogást, ha nincs ihlet, nem írom azt, és kész. A baj az, hogy ez nem mindig sikerül.

És igen, mire ezt befejeztem, végre tudok úgy rágondolni, hogy nem idegesít, amit produkáltam az elmúlt pár napban, így igen, ennek is volt némi haszna.