Ajánlók/Vélemények · Könyvek

A Varázslók, avagy miért kéne Quentint legalább egyszer agyonverni?

Figyelmeztetés már az elején: spoileres lesz. Meg se próbálom visszafogni magam. Így esélyesen a sorozatot is le fogom spoilerezni (és te jó ég, még azt is meg kell néznem, remélem, kevésbé készülök ki Quentin “klinikai depressziójától”, mint most).

Elkezdtem olvasni pár könyvkritikát, miután befejeztem, lássuk, mit gondolnak róla az emberek – gőzöm sincs, mert pár ajnározás után abbahagytam, és kicsit most épp zokogok belül, miközben nem értem, ha ennyire fantasztikus a könyv, akkor miért van az, hogy Goodreadsen az olvasók nagy része ugyan 4-esre értékeli (biztonságos megoldás), de még így is, második legtöbb a 2-3 csillag. És hogy a véleményekről ne is beszéljek. És közben nagyon remélem, hogy a fülszövegnek nincs igaza, ez pedig nem a modernkori fantasy alapkőletétele volt, és a könyvkritikáknak sincs igaza, és nem a mai fiatalság fantasztikus elemzését láthattuk, mert nekem ugyan vannak önbizalomproblémáim néha, egyik ismerősömnek se fenékig tejfel az élete, és mégse vagyunk olyan fos alakok, mint Quentin. De lehet, csak mi nem értük el a mélypontot.

Szóval… sztorit aki nem ismeri, olvashatja bárhol a neten. Meg azt is, hogy a történet körülbelül ilyen HP/Narnia crossover köntösbe bújtatott felnőtt varázslósztori. Utóbbi fandom létezését körülbelül az utolsó pár fejezetig úgy éltem meg, mint egyik kedvenc regényem megerőszakolását, mert körülbelül mindent lekoppintott a Narniából (és bocs, hogy ezt a szót használom, de tényleg, város szökőkutakkal? Ez egy kicsit túl erős áthallás volt A varázsló unokaöccséből, ahol erdőben járnak ugyan, de az dugig van tavakkal, és milyen véletlen, mindenhol a víz mélyén van a következő világ… A négy angol testvér (bocs, öt, de az az egy plusz a szám miatt szinte nem számít?) miatt kicsit a falat is kapartam még), de aztán hála a jó égnek, hogy eljutottak Filloryba, és kábé ez a tény minden párhuzamát megölte a dolognak. Az ott töltött idejük olyan volt, mint valami jobbulás-ajándék, fél évvel a betegség után: csúnyán elkésett, de a fenébe is, én azért örülnék neki.

A HP hangulat egyértelmű volt az első szakaszból, amikor épp bentlakásos varázslóiskolában tanultak. Felnőttként. Ez viszonylag érdekes volt, ekkor még nem gondoltam a borzalmakra, amik rám várnak majd. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdjük a jó dolgokkal, mert nem tagadom, hogy voltak, habár a közepe táján abszolút kikészültem, és úgy könyörögtem, hogy valaki belezze ki főhősünket, Quentint egy kiskanállal.

  • Az elején izgalmas volt az újdonság. Meg bevallom, miután túltettem magam azon, hogy Quentin minden ok nélkül fásult bele tizenhét évesen a világba (marha szar ám neki, mindjárt megsajnálom, NEM), egészen szórakoztatónak találtam, ahogy minden ok nélkül szenved, és az élet még az arcába is röhög azzal, hogy körülbelül a szereplők fele több tehetséget mutat a varázsláshoz, mint ő. Nem mintha olyan marhára gyenge lett volna, elméleti (és talán gyakorlati) szinten is asszem egész tehetségesnek számított, bár azon kívül, hogy ezt olykor-olykor kihangsúlyozták szóban, esetleg a cselekmény ráerősített, és nem nagyon tapasztaltam, bár lehet azért, mert a többi osztálytársának a képességeivel alig ismerkedhettem meg, inkább csak pár karakter tehetsége volt az, amiről adtak némi bemutatót. Szóval egy irigy kis pöcs volt, de nem vészesen, és olyan szinten, hogy még elviseltem, és talán ki is röhögtem.
  • Jó dolog volt még a mágiarendszer. Igen, túlbonyolították, igen, olyan volt, mintha fizika képleteket magolnának, meg egyenleteket, de kit érdekel, ha egyszer jó ötletnek találom? Rengeteg a lehetőség benne, az alapja is menő, és úgy összességében az összes tanulós, magolós, mágiaelméleti és csak szimplán bemutató jellegű résznél elégedetten görnyedtem a lapok felé. Mindenkinek van gyengéje, az enyém a majdnem végletekig megmagyarázott működési elvek, ahol mindennek van oka, és nem csak úgy megérzésre mennek a dolgok – vagy csak félig mennek arra, de ugyanakkor ott a rendszer is a háttérben. Én ezt éreztem, emiatt ugráltam, és juhú, meg ilyesmi.
  • Alice volt az egyik kedvenc karakterem, körülbelül ő adott reményt a közepe táján, ahol zuhanórepülésbe kezdett a regény. Okos volt, talpraesett, és a végén nagyon badass. Meg így az egyetlen szereplő, akivel nagyjából tudtam szimpatizálni egy bizonyos határon belül.
  • Rókaszex. Nem, de komolyan.
  • A vége. Erre a fordulatra nem számítottam, és egy pillanatra annyira kidobott a szenvedős komfortzónából, hogy csak pislogni tudtam. És a kötet végére már lelkesedni is. Komolyan ez a körülbelül hetven oldal fantasztikus és csodálatos volt, legalábbis az előzményhez képest. Fillory elcseszett narniátlansága, ahogy összeáll a kép, és kiderül, hogy tényleg nem ők voltak az igazán nagy játékosok az egész történetben, és ahogy végül az utolsó pillanatban, de minden nagyjából helyre rázódik, és Quentin újra viszonylag normálissá változik. Nos, kevésbé irritálóvá. A depresszióval még talán tudok mit kezdeni, a bűntudatot értem, nehéz lehet mindent ennyire elcseszni. Szóval igen, nem túlzás, hogy a vége és a csattanó számomra megmentette úgymond a kötetet, mert amúgy nehezen szántam volna rá magam a második kötetre, de most kicsit sajnálom, hogy nincs fent koliban.

És most jöjjenek a negatívumok. Erre vártam, amióta elkezdtem ezt a bejegyzést. Mély levegő…

  • Quentin. Beismerem, lehet valaki depressziós. Lehet zseniális is, lehet felőlem fásult, de amennyire életunt volt az elején, tizenhét évesen, csak röhögni tudtam rajta, és szívem szerint a lapokba kiabáltam volna, hogy esetleg találj valami hobbit, amit még élvezel is. Lehet ezt túlzásba is vinni. Van ilyen. Az ember nem mindig találja meg a célt. De nekem ne próbálják beadni, hogy emiatt ez egy fantasztikus útkeresés, mert a főszereplő majd száz oldalon az emberiség legutolsó mocska, mert nem, basszus, amit a srác művelt, az csöppet túlmegy azon a határon, amit még elviselhetőnek tartok. Hogy mi? Kimennek a suliból, nem tudnak mihez kezdeni, nem fejeztem be még az egyetemet, nem tudom, együtt fogok-e érezni velük… de annyi kis különbség van, hogy nekik az égvilágon nem is kell semmit kezdeniük. Az ölükbe hullott minden, azzal foglalkozhatnak, amit igazán szeretnek, és lehet, a bőség zavara, de még csak el se kezdenek semmit azon kívül, hogy drogoznak, alkoholistákká válnak, és körülbelül nulla haszna van az életüknek. És most jöjjön a rész, amin a legjobban felhúztam magam: a megcsalás.
    Nem azon, hogy megcsalta Alice-t, ez egy elég várható dolog volt. Nem is azon, hogy utána kuncsorgott. Hanem amikor Alice lefeküdt mással, még neki állt feljebb. Ő volt a dühös, hogy mégis hogy tehette ezt vele a csaj, és hogy miért, és ezt elég sokáig is folytatta, szinte az utolsó pillanatig, mikor ő volt az, aki elkezdte, és még a csaj kért tőle bocsánatot. És nem, az abszolút nem létezett, amikor ő csalta meg két közös barátjukkal. Mert az nem számít ugye mert részegek voltak. Hát kurvára.
    (Ennél a pontnál könyörögtem Goodreadsen, hogy valaki vágja le Quentin farkát.)
    Mellesleg az a hozzáállása, amikor bárki más mondott valami szellemeset, amikor más csinált bármi hasznosat, és az jutott eszébe, hogy ezt ő is mondhatta volna… Komolyan? Tényleg? Nem elég, hogy egy fasz volt jó darabig, még egy irigy kis pöcsnek is kell lennie? (Bocs, de egyszerűen szörnyű egy alak volt.)
  • A Narnia megerőszakolás. Szép dolog a tisztelet, vagy a paródia, vagy bármi is ez, de ez már túlzás volt, és kicsit zokogtam belül, ahogy lassan szétcincálta az egyik kedvenc könyvsorozatomat. Mert tényleg. De fentebb erről már írtam.
  • A végtelen lábjegyzet, ami a sznobizmusság olyan szintjére emelte az egész történetet, ami így szinte elfojtotta minden kezdetleges lelkesedésemet. Értem én, hogy az ismeretlen utalgatásokat mindenképp ki kell lábjegyzetelni, mert az ostoba olvasó fel nem foghatja a mondatok mély értelmét enélkül, és akkor csak úgy átszaladna rajtuk, és milyen jó, hogy villoghatunk random dolgokkal, amik normális ember eszébe nem jutnának. Persze, alapvető műveltség, de ha a feléről sosem hallottam, a másik fele lényegtelen (a drága márkás óraboltos magyarázat verte ki végleg a biztosítékot, ha érdekel valakit), akkor minek kell az utolsó rendezőig minden utalást megmagyarázni?! Miért?! Miért kell mindent ennyire… “magasra” emelni? Mellesleg nem tudom, az angolban ezek benne voltak-e, a szójátékok magyarázata valószínűleg nem, az túl magyar. Mert meg kell magyarázni minden szójátékot, hiszen az angol mennyire különbözik tőle, és hagy szórakozzanak az emberek az eredetin is, és amúgy utalás, mennyire nehéz is volt kitalálni rá valami magyar verziót.
    Üzenet: ez felesleges. Basszátok meg. Amikor már azt olvastam, hogy “ötletes szójáték”, esküszöm, csak kicsit vagyok agresszív, de Quentin is felcseszett annyira, hogy ezzel együtt tényleg valakinek a szemét toltam volna ki a könyv sarkával.

Szóval… igen, ha nem olyan tolakodóan sznob az egész, és nem annyira szánalmas mindenki, Quentin, mint főhős pedig nem annyira felvágnivaló, akkor zseniális könyv lehetett volna. Bocs, hogy nem tudom átérezni a “felnőtté válás” nyűgét, és én kérek elnézést, amiért igyekszem optimista maradni, ha csak erőszakkal is, és csak havi egyszer süllyedek letargiába a hormonborulás miatt. Hogy perpillanat eleget stresszeltem, és nem vagyok hajlandó belegondolni, mi lesz, ha szarul sikerül a félévem, hanem ide kiírom néha a szart, aztán folytatom az életem. Tényleg.

De… a vége miatt tényleg szívesen folytatnám. Jelen pillanatban nincs fent a 2. kötet, de már megkaptam a biztatást, hogy a többi jobb, és tényleg fejlődik a sztori és úgy minden egyéb, és remélem, Quentin nem süllyed vissza arra a szintre, amikor így azt kívánom, bár a kötet elején kinyírták volna. Reménykedem, hogy tényleg jó lesz. Jobb, mint ez. Aztán a sorozat. Csak hogy teljes legyen a kép.

Utolsó megjegyzés: mielőtt Quentin haja fehér lett… írták bárhol, milyen színű volt eredetileg? Valaki? Bárki?

Könyvek

Árnyból az angyal vélemény

Vagy két napja fejeztem be a könyvet, és bár fantasztikusan indult, a szomorú dolog az, hogy az utolsó 70 oldalban már csak az motivált, hogy legyen vége, mert hogy én nem hozom vissza Pestre, az biztos. Hát, vége lett. Szóval… (Figyelem, pofátlanul tartalmazhat spoilert. Mint mindig. Muhahaha.)

Oké, kezdetnek, fülszöveg itt. Engem kapásból az eleje győzött meg, hogy végre nem tizenhat éves átlagoslány a főszereplő, és még ráadásként E/3-ban is írták! Juhú! Azt hiszem, ez pont az egyesszám-elsőszemély-utálatomban kapott el, és még a borítója se nézett ki olyan rosszul, hát rávetettem magam, aztán csücsült egy darabig a könyvespolcomon, végül elkezdtem.

Azt kicsit megbántam, hogy nem bírtam ki, és előreolvastam. Azt nem, hogy végig.

Oké, az alapszituáció és a világ szerintem fantasztikusan sikerült. Az átfedések a valósággal viccesek, a helyzetbe beleéltem magam annyira, hogy az egész nőgyűlölő bagázstól a falra másszak, a karaktereknek szurkoljak, és az elején reménykedjek, hogy tényleg valami gonoszt szabadítanak a világra (de erről később). Szimpatikusak voltak a főszereplők is, mindegyiknek volt hibája, amik következetesen meg is maradtak, de fejlődtek annyira, hogy javuljanak és összecsiszolódjanak. Nem tudom máshogy mondani. Az eleje is nagyon tetszett.

A szereplők közül nekem a kedvencem lehetett volna Cailie, ami szerintem továbbra is lánynév, de hát szegény még kisfiú, elmegy neki. Nem lett, mert annak ellenére, hogy milyen jól indult, és reménykedtem, hogy a képességeit kihasználja, vagy legalább tesz valamit, nem tett, csak kissé előreszaladt a tinédzserkori depresszióba és szorongásba. Érthető, a családja meghalt, kábé tényleg mindenki haldoklott körülötte, de túl tehetetlen volt az én ízlésemnek.

Így maradt kedvencnek a komplett csapat. Úgy különösebben egyikük se emelkedik ki jobban, mint a másik, de mégis, úgy egy kupacban olyan érdekes egyveleget alkottak. Talán Doriant szerettem a legjobban, ahogy tudomásul veszi az állapotát, és lazán közli, nem érzi a vért a szájában, tehát valszeg még nem ölt meg senkit. És közben egy pacifista elf. Meg vérfarkas. Haha, szegénykém, sodorták az események. Mégis, esetleg ő pályázhatna így az önálló kedvenc karakterre. (És persze ott az egész mögöttes Dorian Gray áthallás, ami lehet, csak nekem áthallás, de csak viccesebbé tette az egészet.)

Ami nem tetszett, az az állandó POV-váltás. Utoljára kezdő író fanfictionjében láttam bekezdésen belüli cserét, ahol hirtelen egy másik karakter szemszögéből látjuk a dolgokat. Annyira az elején még nem volt vészes, de a vége felé már kifejezetten irritálóan hatott, hogy mindenki szemszöge, aztán karakter 1, aztán mindenki, aztán karakter 2, mintha a többiekre nem hatna az, ami rá is. És bekezdésen belül is. Eleve volt olyan, hogy egy oldalas rész külön volt tagolva, de ha jól emlékszem, még ott se ragaszkodott egy szereplőhöz. Oké, hogy több főszereplő van, és mindenkit meg kell ismertetni, de szerintem ez így abszolút nem működik, mert ki-beugráltunk a főhősök “agyából”, és ennek az lett az eredménye, hogy csak felhúzott.

A másik, ami nem tetszett, a vége. Olyan volt, mintha az eleje lett volna eljátszva, csak visszafelé, és a gyerekmentés-kincsvadászat kombó helyett a kincsvadászat-gyerekmentést kapjuk meg. Csak lassítva. Kissé nevetségesnek éreztem, amikor Eline csak úgy besétált, mikor lebuktak, és elkezdtek beszélgetni. Meg tárgyalni, hogy engedjék el a fiút. Nem fogják elengedni, nem tök egyértelmű? Szóval itt az egész szituációban mindenki csöppet inkompetensnek hatott, de mindenesetre a harc, már ha lehet annak nevezni, nekem túlságosan is szétziláltnak tűnt, nem tudtam kerek egész jelenetként összekaparni, csak úgy… szétesett a szemem előtt. Pedig ütős is lehetett volna.

A végtelen hosszúságú flashbackekről már nem rinyálok. Én képes lettem volna jobban elviselni, ha normálisan bele van építve a cselekménybe, és nem így, mindenesetre az első még érdekes volt, ha kissé kirívó is szerintem (és itt volt az idegesítő, hogy az árnyjátékot nem kísért hang, nyilván nevek se, és mégis, a későbbiekben mindig említették a neveket, amikor nem épp a random-karakter-POV ment, hanem a kívülálló, mert akkor nyilván ismert, de akkor is).

Amit pedig nagyon szerettem volna: nos, ha kiderül, hogy a jók csapata nem ténylegesen a jók csapata, és az egyháznak a maga fanatizmusával tényleg igaza van, és Cailie a megtestesült gonosz. Nem, de tényleg, ez lett volna szerintem a legmenőbb fordulat, ami megtörténhetett volna, nyilván akkor semmi erkölcsi mondanivalója nem marad, és nem lehet szapulni senkit, mert mindenki gonosz, de… csak gondoljuk végig: van egy csapat, egy ártatlan kisfiúval, van egy inkvizítor csapat meg a gonosz egyház, aki fel akarja áldozni a kisfiút, és a végén kiderül, hogy a kisfiú is ténylegesen gonosz volt, és ha már annyit emlegették a tüzet-tűzzel oltási elvet, legalább tényleg bekövetkezhetett volna. Százas mániákus mosollyal vigyorognék még most is akkor. De nem, mert a jóknak jóknak kell lenniük. Az elveszett istennőknek is bölcsnek. A visszatérő Cailie-nek meg pucérnak és angyalnak és szépnek és bölcsnek és hírnöknek. Meg persze kedvesnek. Mert egy démoniabb lény már tényleg démon lenne.

Szóval ennyi lenne a levezetésem. És ezek után mégse bánom, hogy elolvastam, akármennyire is soknak tűnik a panaszkodásom :D. Mert ezek ellenére szerintem egy nagyon érdekes világ volt, az egész történelem reálisnak tűnt az előzmények ismeretében, és juhúú, nem egy háborús történet, csak egy háború kezdetének története, és nekem ez tetszett, ahogy felépíti egy jövőben bekövetkező, epikus… akármi előzményét, de az akármiig már nem jut el. Szeretem az ilyet. Tehát igen, megérte elolvasni, és bár a végén csak küszködve kapartam át magam, az elejéért megérte.

(Utólag olvastam interjút is. Nem vagyok hajlandó tudomást venni a könyv általa feltételezett mondanivalójáról. Köszönöm szépen, nekem jó a saját értelmezésem. Pá.)

Könyvek

Neptunus fia

Ja, igen. Tegnap fejeztem be a könyvet, és igen, egy icipicit felhúzott, mert ugyan csalódtam én már nagyobbat, szarta le már az elvárásaimat könyv jobban, de az legalább stílszerűen csapott arcon, nem így. Ennyire… laposan. Vagy nem is tudom. Oké, tisztában vagyok azzal, hogy eleve úgy elkezdeni olvasni egy könyvet, hogy baromi sok elképzelésem, spoilerem és mellesleg igényem is van vele szemben, az egyáltalán nem szerencsés, de könyörgöm, a Percy Jackson-sorozatnál azért igenis elvárhatok valamennyit, nem? Úgy értem, volt öt nagyon király könyv, azután pedig a következő sorozathoz egy érdekes, mert ugyan a humor-faktor csökkent, de E/3, és érdekes karakterek, és római a görögöknél, szóval az se volt rossz. Mert nem ismertem eredetileg a karaktereket, ezek szerint. De kezdjük elölről.

Szóval, itt volt először is Percy. Amnéziásan. Az elején még tényleg Percy volt, badass meg nagyszájú meg igen, amnéziás, de attól még Percy. Aztán egyre kevésbé az. Nem is tudom, valahol a vége felé nekem már az az érzésem volt, hogy nem arról a srácról olvasok, akiről öt kötetet végigröhögtem. Elhiszem, hogy nem lehet átadni E/3-ban annyira (hazugság! szemenszedett hazugság, biztos, hogy meg lehet oldani!), de ennyire nem vártam OOC-t. Következő: Hazel. Ő is, kis édes, aranyos, nagyon érdekes, talpraesett, és ő az is maradt a végéig. Frank… Frankkel nem tudok mit kezdeni. Ő valami abszolút full erős hős akart most lenni, csak nem annyira magabiztos, és még épp keresi önmagát, vagy mi? Elméletileg ő vezette a küldetést, aztán valahogy mégse, de mégis, és én a végére nem értettem, mi a franc is ez a csapat…

Na igen. A Csapat. A szokásos megyünk-együtt-küldetésre-és-valszeg-meghalni-is trió, akiknél nekem úgy tűnt, Hazel és Frank csapat volt, Percy meg csak úgy ott kallódott, mert Héra/Juno terve szerint részt kellett vennie egy hősi küldetésen. És ez eddig oké lett volna, elvégre az a kettő már mióta összerázódtak, Percy meg csak úgy odacsapódott úgy… egy vagy két napja. És rómaiak, nem görögök, szóval nyugodtan beszélhetünk arról, hogy nem bíznak meg egymásban, de együtt dolgoznak. Igen ám… csak aztán elkezdenek beszélni arról, hogy milyen jó barátok, és mennyire nézik egymás hátát, hogy mennyire hisznek a másikban, bíznak benne, és MI? O_o  Igen, kábé itt éreztem, hogy lemaradtam valamiről, mert az egész kötet alatt Frank és Hazel kábé utólag avatta be Percyt mindenbe, és a srác egyedül azért nem volt lemaradva, mert meglepően ügyesen szedegette össze a nyomokat. Nem tudom, most az író ezekkel a “bízom bennetek, srácok”-kal kompenzálni akarta azt, hogy amúgy ők nem egy csapat? Vagy mi? Mert ez így annyira… annyira… oké, nálam ez kivágta a biztosítékot.

És a sztori. Majd lesz lentebb spoiler is. Szóval… a szokásos alapfelállás, küldetést kapnak, elindulnak, alig van idejük, mert miért is lenne egyszer nyugodt utuk, hogy ne az utolsó pillanatban mentsenek meg mindenkit? De lényegtelen, az istenek nyilván szórakozni akarnak, és a rohanás felpezsdíti az eseményeket (a többinél ezzel meg lehetne magyarázni, de mivel Alaszkába mennek, az istenek háta mögötti helyre, itt még ez se működik a számomra), és tényleg, mi lett volna, ha Percy picivel előbb ébred fel, és mondjuk legalább feleannyi időt kap, mint Jason a görög táborban, hogy belerázódjon… De nem, mert őt nyilván nem szereti annyira Héra. És akkor rendben, megnyernek egy háborús játékot, elmennek a küldetésre, visszatérnek, hozzák a sast, és mi a francnak választják meg praetornak és skandálják a nevét? Oké, nála volt a sas, de nem még mindig Frank vezette a küldetést? Nem csak ő volt az egyetlen, és mégis ő lett a végén a sztár, és éljen, mert ő Percy Jackson. És igen, itt is kiakadtam, mert miért? Mi alapján történt ez az egész?

Tudtam, hogy a végén praetor lesz, de valahogy kevésbé alaptalan választásban bíztam. Szétveri egy óriás fejét egy isten szobrával, igen, de ettől még nem… Rendben, leállok. Nyilvánvalóan a könyv vége nem igazán nyerte el a tetszésemet. Szép volt, jó volt, de kábé semmi sem emlékeztetett az eredeti sorozatra, és Percy Jackson helyett simán szerepelhetett volna Peter Johnson is, az se lett volna alaptalanabb.

(A római tábor is kicsit lecsúszott, mert a görögök ugyan lazábbak, és kevésbé militarista jellegű, de legalább nem tűntek imitáló hülyéknek. Személyes vélemény, de a tógában botladozás nevetséges. Ha nem tud járni, ne vegye fel, mert csak magát égeti.)

Amit viszont szerettem, az Ella, a hárpia volt. Egy könyvmoly hárpia. Innentől nekem ő a szívem csücske Mrs. O’Leary mellett. Éljenek a pokolkutyák. És a hárpiák innentől kezdve. Ó, és Alaszka, a random hyperboreaiakkal (így kell ezt egyáltalán írni/ragozni?) az egyik kedvenc helyszínem lett. Mondjuk úgy, hogy valamiért a Mackótestvér környezetét telepakoltam a fejemben fura óriásokkal, és tádááám… ugye milyen fantasztikus? :’D

És ez szép és jó, de azért nagyon remélem, hogy a következő kötet jobb lesz, és nem fog az is pofára ejteni poénból, csak azért, hogy rámenjen minden aaaa… nem is igazán tudom megmondani, mire. De valamire biztosan. Nem mintha rossz lett volna az a könyv (nem mintha nem ez jönne le az előbbi szép hosszas kifakadásomból), de a simán jó ennél a sorozatnál szerintem nem elég, mert csak egy lapos cselekményt eredményez. Mindenesetre…

Majd előhalászok valami használható fanfictiont, amivel vigasztalódhatok.