Általános

Teen Wolfra várva

Elméletileg mára (mostanra, hamarosanra) ígérték az évadzáró feliratát a Teen Wolfhoz, ami technikailag egyben sorozatzáró is, és basszus… el se hiszem, hogy tényleg várom.

Mármint, nem akartam megnézni a 6B-t. Nagyon nem. Olyan szinten akartam távol tartani magam tőle, mintha nem is létezne, aztán mégiscsak elkezdtem, és hát… nem volt rossz.

Leszámítva, hogy de, de az részletkérdés.

Számomra a mélypontot amúgy is a 4. évad jelképezi, de abban is ott volt Malia, valamint a 6A, mert egy tökéletes témát találtak átdolgozásra, és szerény véleményem szerint, ami úgyse érdekli a világot, szerintem elbaszták. Mármint tündérek és vad hajsza és minden rohadt tündéres mitológia, amiben semmi disney sincs alapesetben, de erre nem is lett belőle semmi? Na mindegy. Ja, meg a 6B tökéletesen szar eleje, mert tényleg? Ez egy fanfiction. Ez több fanfiction, de legalább nem annyira, mint a 4. évad, viszont Liam annyira hülye, hogy az nem vicces, az tényleg bántott, így ez az évad se indult túl jó eséllyel, de… de sikerült neki. Nem teljesen. Csak egy icipicit. De sikerült.

Egyszer leírom részletesen, mit szeretek annyira ebben (első három évad) a sorozatban, és miért olyan csodálatos, hogy gyökér mindenki. Tényleg. De várakozásomnak immár vége, ugyanis felirat fent, és jöhet a rész, twitteren dokumentálva, hogy mi bánt ezzel, és miért nevetséges az egész.

Ez egy ilyen kritizálós rajongás. Túlságosan kritizálós. Tudom én, hogy a “messze nem tökéletes” le se írja néha a minőséget – de leszarom.

Reklámok
Ajánlók/Vélemények · Fanfiction

Jurassic Park/Jurassic World fanfiction ajánló

Körülbelül minimális mennyiségű ingerre volt szükségem ahhoz, hogy kicsit újralessem a kedvenc fanfictionöket a témában (minimális inger: Galaxis őrzői; asszociációs folyamat: Peter Quill –> Chris Pratt –> Owen Grady –> badaaaaass + raptor squad + miért az a vége ami ez nem igazság). Olvastam az 1. kötetet, meg láttam a filmeket, és még mindig Owen a kedvenc karakterem, a velociraptorok után, szóval nem túl nagy meglepetés: az összes fanfiction, amit olvastam és szerettem, Jurassic Worldös. Hopsz.

  1. broad-shouldered beasts – írta: bullroars
    befejezett
    Amelyben az Indominus Rex kis incidense előtt Vic Hoskins túllő picit a célon, cserébe Owen Gradynél elkattan valami, és lelép a sziget kevésbé ellenőrzött részébe négy velociraptor társaságában.
    Vagy a címke, ami tökéletesen leírja ezt:  “Owen Absolutely Turns His Back on the Cage“. (Vagy: lassan mindenre lesz AO3 tag, és szeretem ezt a tényt.)
    A legcsodálatosabb ebben: hosszú, szép, a velociraptorok nem lesznek érzelgős kutyuskák, és ezt mindenki tudja. Owen is, de félig elvadulva alkalmazkodva inkább igyekszik az alfa pozícióját megőrizni, miközben eleinte mindenki azt hiszi, széttépték a raptorok, vagy szét fogják tépni, és közben van négy velociraptor szabadon (és Alan Grant pedig előre megmondta, hogy ez lesz). Mindezt kíséri Claire POVja, a Raptor Squad, és külön bónusz a végéért. Meg a közös vadászatért, mert az epik.
  2. Wild Frontier – írta: RunawayDeviant
    befejezett
    Alternatív JW vége ft. Alice The Indominus. Owen az abszolút alfa és dínósuttogó, a lányok hoztak haza egy új, hatalmas és nagyon zavaros barátot, az Indominus Rex pedig egy félreértett, ijedt baba.
    Félig crack, ha ez eddig nem jött volna le. Öt rész, még mindig hátat fordítunk a ketrecnek és leszarjuk.
  3. Pushing Boundaries (sorozat) – írta: Macx
    két fő rész + egy novella; befejezett
    Kicsit természetfeletti beütésű, AU, a film cselekménye körülbelül egy fejezetnyi, mivel még a megjelenése előtt írta a szerzője, pusztán az előzetes alapján, azonban ez semmit se von le a minőségből.
    Tehát: Owen Gradynek van egy különleges képessége: ért az állatokhoz. Természetfeletti, félig empatikus, mentális kötés szintjén. Az első rész az Indominus Incidens előtti részben a falka (lehet egy velociraptor csapatot falkának nevezni? Nem emlékszem… :(( ) kialakulása és a mentális kötvények erősödésének leírása, nagyon szépen (és az a kis mellékes dolog, hogy a legtöbb gondozót a parkba hasonló képességeik miatt vették fel, még szebb adalék), sok mellékkarakterrel, akiket megismerhetünk, majd az Incidens egy alternatív verziója, és végül a következmények.
    A második rész pedig egy évvel a park újranyitása után játszódik.
    Ami a legjobb: életben maradt raptorok (meglepetés!), babaraptorok az elején, Alan Grant, mint gyakori vendégszereplő (Echo, mint Dr. Grant terápiás raptora), és a tagek között a Slice of Life is elég leíró a szerkezetet tekintve…
    Egyszer mindenképp érdemes belenézni.
  4. no church in the wild – írta: amosanguis
    novella
    Félig AU, babaraptorokkal, növekedéssel, falka-építéssel, Owen ezúttal csak félig fordít hátat a ketrecnek, Vic Hoskins nem egy teljes fasz (és néha arra gondolok, ez a Vic nem az a Vic, de ki tudja), és az egész nagyon szép, miközben nyitva hagyja a végét (és ez már kevésbé az).
  5. Sick Day – írta: QueenPersephoneofHades
    novella
    A történet, miért tilos Owennek megbetegednie a közel- és távoljövőben, de legalábbis akármikor.
    Avagy: Abszolút édes novella arról, hogy Owen hülyeséget csinál, megbetegszik, a lányok hiányolják, és ezért úgy döntenek, hogy útnak indulnak megkeresni a hiányzó alfát – ezzel káoszba taszítva a parkot, a személyzetet, és halálra rémisztve mindenkit.
    Leszámítva Owent, de Owen túl beteg ahhoz, hogy értékelje.
    (A sorozat többi része is nagyon édes.)
  6. Of Astronomers and Astronauts – írta: Sparked To Life
    folyamatban
    Ez a fanfiction összekapcsolja két kedvenc szereplőmet, avagy mi van akkor, ha Owen Grady igazából Eric Kirby? (Az a kissrác a 3. filmből, aki nem rinyált, túlélte nyolc hétig Isla Sornán, aztán jöttek a szülei és a puszta jelenlétükkel valszeg többször ölték meg majdnem a fiukat, mint amennyi életveszélyes helyzetet Eric egy hónap alatt tapasztalhatott egyedül.)
    Több fejezetnyi részletezés Eric idejéről a szigeten, amikor megtalálják (és nem degradálódik szépen lassan passzív gyerekkarakterré), a következmények is, valamint jelenleg a Raptor Squad érkezésénél jár a történet. A raptorokkal való kommunikáció nem értelmes angol mondatokból áll, ami csodás, Alan Grant továbbra is szerepel (természetesen), de ráadásként még Ian is (hah, csodák), és az egész cselekmény fantasztikus. A régi karakterek (ahogy az a fenti mondatból is látszik) folyamatosan visszaköszönnek a cselekmény során, a filmeket összekapcsolja…
    Egyéb szép jelzőket is dobálhatnék sorban, de a lényeg marad: abszolút csodálatos.
    Hátrány: komótos frissítés.
  7. The Cat and the Canary – írta: Countdown
    befejezett
    Mi lett volna, ha bezárják a kaput, mielőtt az Indominus Rex kiszökhetne? Owen Grady bentragad, életben marad, és az Indominus Rex falkájának tagja lesz, akár akarja, akár nem. Természetesen ezt Owen előző falkája nem hagyhatja annyiban csak úgy…
    És megint raptor falka dinamika, hűséges Raptor Squad, akik nem állnak csak úgy át holmi őrült dínó mellé, és a dínók névadási képességei. I-Rex, mint félreértett, de azért zsarnoki, főnökösködő nem-túl-alfa, miközben hátborzongatóan intelligens, és őszintén szólva kiráz a hideg tőle. És még sorolhatnám. Hogyan éljük túl egy betondobozban? Bemutatja: Owen Grady.

Azt hiszem, ennyi lenne (egyelőre). Hirtelen több, nagyon meghatározó/megrázó/epikus JP/JW fic nem jut az eszembe. (Hirtelent úgy értem, hogy ezalatt az egy órácska alatt, amíg ezeket összeszedegettem.) Ha egyszer lesz erőm, még lehet, utánanézek egy adagnak, egyelőre marad ennyi.

Mindennapi · Suli

Csütörtök

Zsani következő feladata (még mindig erős lemaradással, haha) a csütörtökre vonatkozik, és mivel nem tudok(/nem szeretek) verset írni, így maradt az alternatíva: írok blogbejegyzést a mai nap dilemmájáról.

25. nap: Írj egy verset a csütörtökről!

Alternatíva: köszönj szépen a szakdogának!

Jelenleg fogalmam sincs, bevállaljam-e azt a témát, hogy folytatom az önálló laboron elkezdett applikáció elemzést, és kicsit felturbózva három hónap alatt szakdolgozat minőséget varázsolok belőle. Ott az az irritáló bizonytalanság, hogy én erre nem vagyok képes.

Mert őszintén? Az egyetem alatt az egyedüli, amit sikerült elérniük, az a porig rombolt önbizalmam ilyen téren. Mindig van jobb, ügyesebb, és végtelenül okosabb, és egyrészt örülök, mert gimis mentalitással szart se tudok kezdeni szerintem, de másrészt ilyenkor visszaüt, mert amit tapasztaltam, az valami ingatag alap, én pedig nem voltam elég okos, hogy kihasználjam az éveket, és a tananyag mellé foglalkozzak mással is.

Persze, nem volt időm. Persze, állítólag az embernek arra van ideje, amire szeretne, és ez csak kifogás. Persze, ez nem fog változtatni semmin.

Persze, mert szakdoga. Valószínűleg folytatni fogom. Érdekel a téma. Szeretnék programozni. Nagyon szeretnék valami olyat csinálni, aminek látom a végeredményét, ami nem végtelen pointer, eltolt házi, lépésről lépésre levezényelt anyag, vagy éppen semmi tudásra felhúzott szarvár (ld. assembly laborjaink). Szeretném elhinni, hogy erre én képes vagyok, meg tudom csinálni, nem vagyok teljesen hülye, mert a fenébe is, eljutottam eddig, és nem mindig mázlival, szóval nem vagyok az, nyilván, de… nah. Jó lenne elhinni, hogy tudok valamit felmutatni.

Nyilván azt nem a szakdogával fogom, nem igaz?

Szóval ma reggel volt a megbeszélésem. Rettegek. Mint mindig, ha valami új lépés jön, új szint, új akármi, és tisztában vagyok vele, hogy irracionális ez a félelem, és úgyis meg fogom ezt lépni, és az is lehet, hogy jó lesz, de nem tudok most magamon segíteni. Nem mondom, hogy túl nagy a tét, nem is azt, hogy nincs, de fogalmam sincs, hogy lesz ennek a félévnek vége. Fájni fog. Nyilván.

Kicsit mégis ijesztőbb a siker gondolata, mint az, hogy még egy félévet lehúzok.

Juhú, ez most nagyon optimista bejegyzés lett, nem igaz? Fogjuk az időjárásra. Itt az ősz, és minden rohadt sápadt ahhoz képest, milyen volt nyáron, szar az idő, szar a kedvem, és üres az órarendem. Haha. Még ez is egy nyomasztó gondolat. Elfogytak a kifogásaim.

Könyvek · Ajánlók/Vélemények

Szunnyadó tűz vélemény

Még rég (nagyon-nagyon rég) kezdtem el olvasni Jonathan Stroudtól ezt a könyvet, így pont a Bartimaeus-mániám közepén vagy vége felé bukkantam rá, azonban egyszer sem sikerült befejeznem. Az okok viszonylag egyszerűek: olyan stílusban írt, ami nem nagyon támogatta az akkor amúgy is ingatag türelmemet – magyarán: képtelen voltam mondatról mondatra elolvasni az egészet, hanem oda-vissza lapozgattam a könyvben, és mire feleszméltem, a végét tudtam, az elejét tudtam, az összekötő részeket sacperkábé tudtam, de a könyvet úgy igazán sosem olvastam végig.

Változtassunk. Olvassuk el. Ezúttal sikerült.

Annyira sok dologból nem maradtam ki.

Kezdjük a pozitív dolgokkal: A stílusát még mindig imádom, és néhány helyen tényleg figyelmeztetni kellett magamat, hogy már tudom, mi a vége, nem kell izgatottan előrerohannom. A karakterek nagy része szimpatikus volt, minimum öt oldalig. Az ötlet érdekes, és igen, végre az egyik főszereplő kattantan áll át a “sötét oldalra”. Hurrá, ez is megtörtént, viszonylag kevés dilemmázással. (Kicsit talán túl gyorsan is… hopsz, pozitívak vannak még.) Szerettem az egész folklór, népi hagyomány, legenda/mítosz alapot, amire rápakolta a mesét, és szerettem, hogy a sárkányt folyamatosan féreghez hasonlítják. (Igen. Jesssz. Ezt is megéltük, muhaha.)

Meglepő módon azokat a karaktereket, akiket majd’ egy évtizeddel ezelőtt nem igazán csíptem, most kifejezetten a kedvenceim voltak. Kevésbé meglepő módon ez a változás a tinédzser/felnőtt váltás volt, mert most a “senki sem ért meg engem” Michael az első 50 oldalig még mindig a kedvencem volt, utána megkattant, és azt viszont már kevésbé csinálta szépen. Örülök, hogy átállt. Nem örülök annak, hogy utána többet hisztizett, mint előtte. Kicsit Anakin-feelingje volt, amire sosem emlékszem vissza szívesen, illetve szeretek úgy tenni, mintha meg se történt volna. Tom menő volt, a falu népe adta a háttérhangot a végén, és Stephen is szimpatikusabb volt, mint első nekifutásra.

Ami nem tetszett, az a következő: négy nap alatt játszódott az egész cselekmény, és bár messze túl gyorsan pörögtek az események, néha olyan szinten lassú érzést keltett, hogy az nem igazán vált az előnyére a regénynek. Az elnyújtott részek sok helyen jól jönnek ki, de itt olyan rövid intervallumba voltak belezsúfolva ezek és a cselekmény is, hogy egyszerűen csak fintorogni tudtam, és igyekeztem elviselni, amíg vége nem lesz – mivel főleg a közepe táján volt ez érezhető. Az indítás/befejezés amúgy jó volt, a végső harc talán kicsit túl gyors is. A szereplők messze túl gyorsan hittek el mindent, Tom tiszteletes különösen gyorsan zuhant bele az egész mítoszba, és utána szó nélkül jöttek a többiek is, mindeközben meg ugye az üresjáratok…

Szóval, összességében kissé lapos volt az egész, habár nagyon jól indult. Az össznépi reakciót, a következményeket csak egyéni ízlés miatt szerettem volna látni, amúgy lezárásnak teljesen megfelelt az, amit kapott, reakciók nélkül.

Mit mondhatnék még? Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is. 🙂

Ui.: Igen, vérge írtam megint véleményezést. Lehet, tényleg komolyan újra kéne ezt kezdenem 😀

Mindennapi

FMA vissza

Hát, véget ért nagyjából a szakmai gyakorlatom, és ennek örömére ahelyett, hogy a 15 oldalas beszámolómat gépelném, mielőtt azt a keveset is elfelejtem, amit csináltunk, valami óriási baromságot műveltem:

Újrakezdtem az FMA-t.

Na már most, imádom a 2009-es animét, a mangát még csak félig olvastam el, a 2003-as verziót is szeretem néhány megoldásával, bár az ilyen kötekedős szeretet, és a movie-t hozzá szintén, mert szép, jó, de szintén kötekedve, bár kevésbé (de tényleg, mi a francnak akartak visszamenni a mi világunkba?! Homunculus nélkül úgyse tudják megnyitni azt az istenverte kaput, nem?!), a 2003-as OST-jának lassú számai meg vagy geci szomorúak vagy hátborzongatóak, szóval hallgatni is tökély… Közben pedig elfelejtettem, hogy akartam befejezni ezt a mondatot, de a “geci szomorú” eddig a legszebb szóösszetételem, amit produkálni tudok.

Szóval, jelenleg bedaráltam a 2003-ast, Shamballát, jelenleg tesómmal nézzük a Brotherhoodot, amit én mellesleg nemsokára elkezdek japánul is, de előbb valszeg a mangát vadászom le, bár nem tudom, próbálkozzak meg a blogspoton fellelt komplett magyar fordítással, amit fejezetenként kéne letölteni onnantól, hogy nincs meg AA-n, vagy egyszerűen gyakoroljak némi angolt, mert rám férne. Lehet, utóbbi lesz. Csak azért, mert.

Nem mintha nem fájna minden egyes alkalommal Hughes halála vagy éppen Nina jelenete, ez a kettő, ami így az elején pofon csapja az embert, és így mindig bőgök, és most végignézhetem három rohadt különböző módon, négyszer. Nem vagyok mazochista. Ugyan.

Igen, kicsit visszazuhantam a mániámba. Vannak ám azonban különbségek is! Régen irritált az Ed/Winry és az Ed/Roy páros, bár előbbi kis cuki volt, de annyira cuki, hogy szinte nem is passzolt a canon végére, de attól még tudok sírni a fotómontázs miatt. (De tényleg, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy ez egy működő kapcsolat lenne, ha hosszútávon együtt élnének, állandóan veszekednek, és egyszerűen nem… kompatibilisek egymással így romantikus szinten? Lehet, csak az irritációm láttatja ezt velem. Miközben Winry az egyik kedvencem, és ez félig elvi kérdés.) Az Ed/Royhoz hozzá se akartam nyúlni. Változás: most se akarok ehhez az utóbbihoz, ellenben a tudatalattim mást gondolhat, mert kicsit nekikezdtem vadászni rá. Olyasmi. Nem vagyok mániákus (még), de a szakadék szélén egyensúlyozok, és csak egy kis lökés, hogy így az örök kedvenc shipemmé váljanak (ha még ugyan nem tették meg, csak nekem nem tűnt fel, miért hazudok magamnak folyton), és én nem értem az embereket, beleértve magamat se.

Ennyit erről. Szerencsére az Elricest még mindig nem megy le a torkomon, és valószínűleg nem is fog, különben csalódnék magamban.

Jelenleg tehát beszűkültem egyetlen fandomba. Ismét. Megesik az ilyen, csak annyit remélhetek, hogy önuralmam kitart, és tudok mellette mással is foglalkozni, vagy legalább ehhez gyártok valamit, csak nem teszem közzé, mert elkezdeni valamit, amikor három történettel se boldogulok, öngyilkosság.

Még ki fogom fejteni valószínűleg, miért basz fel folyton mindegyik befejezés, az alkímia elvesztése felett érzett irracionális gyűlöletem (mert oké, hogy logikus, csodálatos és szép megoldás, attól még csak Ed fizet érte a fenébe is, miközben mindenki más badass alkimista marad, és ezt fanfictionben fogom feldolgozni – jelenleg négy-öt alternatív ötletnél járok). Szóval na. Szeretem és mégsem. Pocsék érzés.

És igen, jelenleg ötleteket is gyártok, valszeg felkerül egy részük majd a tumblrös pillepontyra. Előbb-utóbb. Addig is, pá 🙂

 

Saját munkák

Juhúúú

Camp-2017-Winner-Profile-Photo

Így bazinagyban, mert miért ne? Egész ügyin sikerült belehúznom. És indokolatlanul vagyok kissé büszke, mert nem egy sztorit számoltam bele, hanem technikailag hármat, és csak tízezer szót vállaltam, bár azt legalább ötezerrel túlteljesítettem, és még ma is fogok írni. Lehet. Veronica Marsot sajna most kezdtem, szóval lehet, nem lesz hozzá erőm…

De a lényeg:

  • Vörös Sárkány: 34. fejezet kész, 35 elkezdve, és látszik a vége. Vagy legalábbis tisztábban látszik a vége, mint eddig bármikor.
  • A Hugrabug Forradalom: egy komplett fejezet, ezzel befejezve a tanév, és egy fél vakációs.
  • Zsani feladatai közül pedig eljutottam a 21. napig.

Ez így egészen szép dolog, pláne, hogy tavasszal még a 10k se ment. Hurrá. Már csak augusztusban kéne tartani ezt a teljesítményt. XD


 

Ui.: És erre a bejegyzésre ezt kaptam:

Névtelen-1

Aaaw.